Napjainkra a szülés és a fájdalom fogalma olyan szorosan összekapcsolódott, hogy a vajúdásban talán nem is látunk mást, csak a szenvedés lehetséges forrását, amin valahogy ‒ és lehetőleg minél gyorsabban ‒ túl kell esni. Amikor megkérdezzük valakitől, hogy mennyi ideig vajúdott, valójában arra vagyunk kíváncsiak, mennyi időt töltött kínok között. Nézzünk rá a kontrakciók erejére egy másik szemüveggel!
Napjainkra a szülés és a fájdalom fogalma olyan szorosan összekapcsolódott, hogy a vajúdásban talán nem is látunk mást, csak a szenvedés lehetséges forrását, amin valahogy ‒ és lehetőleg minél gyorsabban ‒ túl kell esni. Amikor megkérdezzük valakitől, hogy mennyi ideig vajúdott, valójában arra vagyunk kíváncsiak, mennyi időt töltött kínok között. Irigykedve hallgatjuk, ha pár órát és sajnálkozva, ha ettől többet mond, közben pedig odabent imádkozunk, hogy mi szerencsések legyünk, és a pár órás csoport tagjai közé kerüljünk majd. A szülészeti beavatkozások egyik kimondott, kimondatlan célja is a szüléssel töltött idő lerövidítése. Nem egy szüléstörténetben olvastam már a méhszáj fájdalmas, ujjakkal történő tágítását azzal indokolni, hogy megspórolnak vele az anyának 1-2 óra szenvedést. A tágítással okozott fájdalom, a stresszreakció, a beavatkozásnak a szülés élettani folyamatára gyakorolt hatása, a tágítással okozott esetleges sérülés vagy az, hogy a méhszáj, ahogy nyílni, úgy zárulni is képes, (Gaskin, 2015) nem kerül mérlegelésre. Az, hogy az az 1-2 óra megfelelő környezetben, megfelelő vajúdástámogatás mellett lehetne más is, mint szenvedés, fel sem merül. Ha a szakember ‒ aki ezt tanulta és nap mint nap ezzel foglalkozik, akiben megbízunk ‒ azt közvetíti, hogy a vajúdás egy felesleges és feleslegesen hosszú...
