Amikor a szülések helyszíne otthonról a kórházba helyeződött át, a várandósok még egyedül mentek szülni. Az apák esetleg elkísérték őket, majd ritkábban a folyóson, gyakrabban a munkában vagy otthon várták a híreket gyermekük érkezéséről, feleségük hogyléte felől. Évtizedek teltek el így, míg felismerték, hogy a vajúdás közben történő utazás, az ismerős helyről az ismeretlenbe érkezés, az ottani felvételi procedúrák, az ismerős közösségből az ismeretlenek közötti egyedül helytállás mind olyan agyi és hormonális folyamatokat indíthatnak el, amelyek hátrányosan befolyásolhatják a vajúdás folyamatát. Már tudjuk, hogy az anya által ismert, szeretett, számára biztonságot jelentő személy folyamatos jelenléte támogatja a vajúdás haladását, de a kórházi környezet jellegéből adódóan nem teszi lehetővé azoknak a női közösségeknek a visszaépítését, amelyeknek a megtartó erejében emberöltőkön át szültek az asszonyok. A társas támasz szerepének felismerése vezetett viszont ahhoz, hogy először az édesapák, később pedig más, a szülő nő által választott személyek (édesanya, testvér, barátnő, dúla) kísérőként megjelenhessenek a szülőszobákon, és a vajúdó anya mellett lehessenek.
Hodnett és munkatársai (2013) a folyamatos társas támasz ...
